Önmagában az újfajta jegybanki beavatkozások sora, az olcsóvá tett rengeteg pénz nem fogja megoldani Európa és a többi fejlettebb régió legsúlyosabb problémáját: nem fogja beindítani a rendes gazdasági növekedést.

Michael Spence a New York-i Columbia Egyetem közgazdászképzője, a Stern School Nobel-díjjal kitűntetett professzora azt javasolja Amerikának, Európának, hogy hatalmas közösségi célokat szolgáló, a technológiák legújabb vívmányain alapuló infrastrukturális beruházásokat vigyenek véghez, amelyek jelentősége az országhatárokon is túlnyúlik. Szerinte ezek megvalósítása és működtetése viszonylag hamar masszív keresletet és növekedést generál.

Michael Spence az  Alapblog.hu-nak adott interjúban leszögezi, hogy aktívan elő kell segíteni és ki kell aknázni az állam és a privát szféra egymásra hatásából fakadó lehetőségeket.

Világszerte tartósnak ígérkezik a minimális növekedés korszaka. Borotvaélen táncolnak a vezető nemzetgazdaságok a jelenlegi „felállásban”: a potenciális keresletet továbbra is a hitelfelvételen alapuló olyan befektetések generálják, amelyek alapvetően nem segítik a hosszú távra szóló, stabil növekedést. Ez a helyzet magában hordozza a legutóbbihoz hasonlatos gazdasági válság megismétlődésének lehetőségét. Ahogy ez az utóbbi években bebizonyosodott, az ilyen válságoknak az a legfőbb „hozományuk”, hogy esnek az eszközárak, illetve a háztartások nem mernek költekezni, halmozódnak a megtakarítások. Ez az a képlet, amely gyilkolja a tartós növekedés beindulásának esélyét. 

Az utóbbi idők unortodox jegybanki politikája a legtöbb nagy nemzetgazdaságban – a kamatokkal egyetemben – a hozamokat is szinte lenullázta. Ezért a megtakarítások egyre nagyobb hányada átvándorol a jobb megtérüléssel kecsegtető, de folyamatosan növekvő kockázatokat magában rejtő komoly keresletet nem generáló alapokba. 

A nem szokványos jegybanki beavatkozások hozzájárulnak a hitelleépüléshez, javítanak az egész pénzügyi rendszer minőségén, tulajdonképpen erősítik a beruházói bizalmat. Csakhogy önmagukban mégsem mutatkoznak megfelelőnek a tartós növekedés beindításához. „Bebizonyosodott, hogy a pénzbővítési programok nem érik el a lényegi céljukat, ha a politika „hátradől” és ezek után nem viszi végbe tisztességesen a strukturális reformokat, nem liberalizálja a munkaerőpiacot” – mondja Spence.

„Kanadában magyarok lakta környezetben nőttem fel. Kedvenc ételem a pörkölt. Megtanultam az eredetit, az igazi ízt, az igazi pörköltöt. Csak és kizárólag attól lesz olyan, amilyennek lennie kell, ha elkészítésekor roppant kényesen ügyelünk az összetevők egyensúlyára és nem hagyunk ki belőle egyetlen szükséges fűszert és más hozzávalót sem. A pörkölt-hasonlattal próbálom szemléltetni: ahhoz, hogy beinduljon a tartós élénkülés, hogy új munkahelyek jöjjenek létre, ezáltal masszív kereslet keletkezzen és tartós növekedés generálódjon, minden összetevőt arányosan kell szétosztani. A gazdasági növekedés tartósításának hozzávalói a következők: jegybanki pénzkönnyítések, strukturális reformok, a gazdaság működésének gátat szabó bürokratikus szabályok lebontása, a kedvezményezett csoportok előjogainak felszámolása, és a politika által vezérelt, de a magánszférát is erősen integrálni képes, óriásberuházások a közszférában” – teszi hozzá a Nobel-díjas közgazdász. 

Michael Spence kitér Magyarország és a volt kommunista országok tapasztalataira is, hogy ők a kapitalista országokhoz képest a nemzeti jövedelmükből mennyivel többet költöttek annak idején állami beruházásokra. Ám kiderült, hogy csak ezeknek köszönhetően egyáltalán nem lett hatékony a gazdaságuk. Abból a „receptből” ugyanis hiányzott a piac, a magántőke, a szabadság. Ezért szenvedtek vereséget a piac-centrikus modellt építő világtól. A kommunista Kína viszont úgy mentette át magát a jövőbe, hogy politikai elhatározásból folyamatosan és fokozódó ütemben bővítette a kiegészítő összetevők körét. Tervezetten piacosította gazdaságát, de egy pillanatra sem szorította közben háttérbe a közberuházásokat.

A szakértő veszélyesnek tartja az egészen minimális növekedést elérni képes jelenlegi nyugati közeget – amely a keresletének és produktivitásának stagnálása miatt potenciálisan a világ többi részét is visszahúzza. 

A „recept” európai sikeréhez nélkülözhetetlen az elkülönült, nemzeti fiskális politikák háttérbe szorítása. Azokat nemzetközileg, közösen kellene tervezni, irányítani. Európában kiemelkedő fontossággal bírna a jelenlegihez képest minőségileg jóval magasabb rendű összeurópai monetáris politika és a bankunió.

Ezen tényezők képesek hatékonyan kiszűrni a rendszerből a korrupciós mechanizmusokat. 

„Az európaiaknak ajánlom figyelmébe: ha tetszik, ha nem, de muszáj nagy türelmet tanúsítaniuk, mert a sokféle strukturális reform roppant lassan tud előrehaladni, azok megvalósulása nagyon-nagyon nehézkes és elkerülhetetlenül áldozatokat követelő. De kihagyhatatlan…”