2015. okt 15.

A Fehér Bot Napja – gyakorlati tanácsok vendégváráshoz

írta: budapest24
A Fehér Bot Napja – gyakorlati tanácsok vendégváráshoz

Október 15., azaz a látássérültek nemzetközi napja alkalmából igyekszünk gyakorlati tanácsokkal szolgálni: mi a teendő például akkor, ha otthonunkba látássérült embert hívunk vendégségbe? Mire érdemes odafigyelni? Hogyan tudjuk növelni a vendég komfortérzetét, és segíteni a zökkenőmentes beilleszkedést?

149408_mn_1349858299n_feher_bot.jpg

Ha egy látássérültet először látunk vendégül egy lakásban, számára a hely mindenképpen ismeretlen lesz, így különösebben nem kell a bútorok tologatásával foglalkoznunk, hiszen úgy fogja megszokni a terepet, ahogy megismeri. Amire viszont kitüntetett figyelmet kell fordítani, az a lakásban szétszórt és láb alatt lévő apróságok, hiszen senki sem szeret mezítláb legóra lépni.

Érkezéskor vezessük körbe vendégünket a stratégiailag fontos helyszíneken, mutassuk meg, hova rakhatja le a cipőjét, hová akaszthatja fel a kabátját, merre találja a mellékhelyiséget, merre lesz az a szoba, ahol közösen az időt fogjuk tölteni. A körbevezetéssel járjunk el ugyanúgy, mint látó vendégeink esetében (talán kicsit több magyarázatot igényel az útvonal, és nagyobb figyelmet kell fordítanunk arra, hogy felhívjuk a figyelmet a közbeeső tárgyakra). Az biztosan elmondható, hogy egy ismeretlen, vagy éppen felfedezendő helyen óvatosabban fog közlekedni egy vak ember, mint egy olyan helyen, mint amit már megszokott, és betéve ismer.  Az, hogy a körbevezetésből és a magyarázatokból vendégünk mennyit hasznosít, alapvetően tőle függ, de ha valamiben bizonytalannak érzi magát, számíthatunk rá, hogy szólni, illetve kérdezni fog. Önmagában az, hogy elfogadta a meghívást, és megtisztelt minket a jelenlétével, feltételez egy olyan viszonyt, aminek hatására meg meri kérdezni a kellemetlenebbnek tűnő dolgokat is.

Bármilyen találkozáskor, így egy társaságba érkezéskor is egy látássérültnek a puszta bemutatkozás nem feltétlenül elegendő, hacsak nem markánsan különböznek az egyes emberek hangjai egymástól. Igyekezzünk támpontokat adni, amivel be tud azonosítani bennünket, illetve a hallott információkat rögzíteni tudja a hangunkhoz. Nem szabad zokon venni, ha a hangunk alapján nem tud feltétlenül elsőre felismerni minket, olyan ez, mint az arcmemória: valakinek jobban megy a felismerés, valakinek kevésbé. Általánosságban jó tanács, ha köszönéskor egyértelműsítjük, kihez szólunk és kik vagyunk, illetve ezt követően, hogy mi a szándékunk, mit akarunk tenni. Ha ezekkel tiszta helyzetet teremtünk, a reakció is tisztázott lesz.

A beszélgetés közben nem kell kínosan ügyelni bizonyos nyelvi formulák kerülésére, lehet használni a „lát”, „néz” szavakat vagy ezeket szerepeltető kifejezéseket, távozáskor is nyugodtan búcsúzhatunk a „viszontlátásra” formulával, ebből nem lesz sértődés. Éppen ellenkezőleg, akár a szándékolttal ellentétes reakciót is kiválthatunk a túlzott tapintatoskodással, mert ezzel kellemetlen helyzetbe hozzuk mindkét felet. Elvégre egy állandóan a szóhasználatra ügyelő, feszélyezett környezetben hogyan várhatjuk el, hogy beszélgetőpartnerünk meg merje kérdezni, merre van a mosdó?

Az étkezéshez kapcsolódóan a követendő irányelv szintén a figyelmesség. Mondjuk el, mi van az asztalon, illetve segítsünk is a tányérra szedésben, de ne akarjunk olyan dologban is segíteni, amire semmi szükség. Igyekezzünk kerülni azt a látszatot, hogy döntéseket hozunk a látássérült vendégünk helyett: ha a fogásokról beszélünk, a hangsúlyból pontosan érteni fogja, mi az, amit ajánlanánk, és mi az, amit magunk sem választanánk.

Amiben még a buli során eligazodási támpontot tudunk nyújtani vendégünknek, ha narráljuk az eseményeket, és szavakban „kölcsön adjuk a szemünket”. Például egy születésnapi rendezvényen a torta érkezésekor lefesthetjük, mennyire izgatott az ünnepelt, milyen nagy lángja van a tűzijátéknak, és hány gyertyát sikerült elfújni elsőre. Ezekkel a leíró szösszenetekkel és kis kommentárjainkkal nagyban hozzájárulhatunk a hangulat érzékeltetéséhez.

Alapvetően egy látássérültnek azzal segítünk a legtöbbet, ha minél többet kommunikálunk felé, és jelezzük segítő szándékunkat, mert ezzel a legnagyobb dolgot már megtettük azért, hogy biztonságban érezze magát a közelünkben. Hiszen tudja, a személyünkben olyan emberre talált, akire számíthat. Innentől kezdve a közös interakción múlik, hogy a segítség tényleges segítség legyen.

Az anyag a Vakok Állami Intézete munkatársával, Kroll Zsuzsannával történt beszélgetés alapján készült. Az intézet Fehér Bot Hetek 2015 rendezvénysorozatának programjairól részletek ezen a linken találhatóak.

 

Forrás: http://bulitipp.blog.hu/

Szólj hozzá